Lakókocsival az Adrián - Pannácska eltűnik

Panna és a tenger

Pannáról tudni kell, hogy sajátosan tájékozódik. Így gyakran a saját lakókocsink helyett a szomszédjaink sátra vagy kocsija mellett köt ki, ennek köszönhetően bájos jelenségével rövid idő alatt megismerkedhettek kempingező társaink. Aznap a közeli kisboltba igyekeztünk vele és Koppánnyal. Apa ment elöl, utána Koppany, aztán Panna (aki inkább ment előtte, mellette, no meg az én bicikli kerekeim mellett, mint utána). Rengeteg minden lekötötte a figyelmét. A színes csecsebecsék az út jobb oldalán, például egy sellő baba, lila ruhában, a parton napozó kislány szép fürdőruhája (neki is kell egy olyan), a közelben lévő játszótér. Azon jellegtelen dolgok mint közeledő autó, szembejövő biciklis, a járókelők kikerülése, az irány egyenesen tartása, elkerülték a figyelmét. Néha, néha azon kaptam, hogy nem is az utat nézi, hanem a kék eget, a napocskát, a felhőket vagy számomra ismeretlen dolgokat, amelyek a feje fölött voltak.
Ennek ellenére megérkeztünk a kisboltba. Itt minden rózsaszínű dolog megtetszett neki és igyekezett meggyőzni arról, hogy feltétlenül vegyük meg eeezt (akkor is ha fogalma sem volt mi is épp aaaz, de szín alapján pozitív besorolást kapott). Aztán hirtelen pisilnie kellett. De nagyon! Moooost! Juuuj! Így felkerekedtünk, ki a kisboltból, vissza a kempingbe. (Apa Koppánnyal vásárolt tovább). Egy darabig jött utánam. Kerülgettük a járókelőket a színes kavalkádban. Időnként hátra - hátra néztem, hogy jön-e. Jött ő, csak ugye a saját tempójában, a nyakát tekergetve jobbra-balra és néha fel a kék ég irányába. Aztán egyszer csak eltűnt. Egyik pillanatban mögöttem, a következőben sehol.
Egy darabig vártam, hátha csak nagyon lemaradt. Semmi. Pár perc után ideges lettem. Előre bicikliztem a kempinghez, hátha megelőzött valahol. Semmi. Vissza oda ahol legutoljára láttam. Panna sehol. Ekkor már kicsit beleremegett a gyomrom a helyzetbe. A mellettem lévő árusokat kérdezgettem, először angolul. Értetlenkedve néztek rám. Hihetetlen. Itt senki nem beszél angolul. Na jó, akkor olaszul: Picolo bambina? - fogalmam sincs hogyan jutott ez eszembe akkor. Semmi reakció, emelték a kezüket, vagy mosolyogtak. Oké, francia. Itt sok a francia turista: (Valahogy beugrott Baricz Gyuri bácsi békebeli francia óráiról a La petit fille! Ezt sem értik. Még próbálkoztam egy Kleine Madchen-el aztán hagytam a francba az egészet mert már remegtem a kétségbeeséstől. Belegondoltam. Bárhol lehetett. Nem tudja hol lakunk, nem tud csak magyarul. Az egészben a legrosszabb az volt amikor elképzeltem, ő mit élhetett át ebben a pillanatban. Felpattantam a biciklimre és visszatekertem a kisboltig. Hátha ott lesz...Persze nem volt, viszont sikerült Farkasból is előhozni a frászt. Már a kasszáknál állt, tehát mozdulni sem bírt,  Koppány viszont igen, így minden igyekezetével hozzám furakodott. Először nagyon megörült nekem, aztán velem akart jönni Pannát keresni majd éktelen sírásban tört ki, amikor nem vittem magammal.
Visszatekertem a sétányra ahol elvesztettem Pannát. Még egyszer próbálkoztam a helyi árusoknál. Immár magyarul. Ezt talán jobban megértették, mert szomorú arcokat vágtak és vonogatták a vállukat. Elmentem a kempingig ismét. Letettem a bicajomat, majd gyalog átjártam azokat a helyeket ahol utoljára láttam. Már egész testemben remegtem, az agyamban millió gondolat cikázott, például, hogy értesíteni kéne a helyi rendőrséget, amikor a nagy tömegben meghallottam a Panna sírását. Nagyon messziről jött és az utca hangzavara elnyomta, de én egészen biztos voltam benne hogy ő az. Rohanni kezdtem a hang irányába. És igen! Ő jött velem szemben. Kipirosodott arccal, rémült tekintettel, elfuló hangon sírva, úgy mint amikor az ember már feladja a reményt, lábával sebesen tekerte biciklijét. Felkaptam. Magamhoz öleltem. Éreztem a forró testét. Pici szíve úgy vert hogy majd kiütötte a mellkasát. Beszívtam a haja illatát, a Pannasága lényegét. Abban a pillanatban olyan volt, mintha újra született volna.
Egy horvát család jött mögötte:
Messziről integettek nekem:
- Mama? - kérdezték.
Csak bólintani volt erőm. De gondolom, a jelenet egyértelmű lehetett számukra.
Amikor magamhoz tértem megkérdeztem tőle:
- Hol voltál?
- Mindehoool! - Válaszolta még mindig sírva.
Még sokáig tartott amíg megnyugodott. Ikegve sírdogált, szipogott aztán, lassan elcsendesedett. De az élmény napokig megmaradt számára. Néha csak úgy elpityeredett, elmondta, hogy -  nagyon gyorsan mentél anya és egyszer csak már nem láttalak - . Ilyenkor mindig átöleltem és igyekeztem megnyugtatni.
Megbeszéltük, hogy bejárjuk együtt az utat többször is, amíg meg nem tanulja. Illetve, hogy a karjára ráírjuk a kemping nevét ha hosszabb útra indulunk. Hogy ha nem lát, akkor megáll ott ahol legutoljára látott és megvár, mert én megtalálom. Akárhol is van. Mindig megtalálom.

Pannának fotóztam.
Pici cukorka szívecskék.
Szerette volna ha megmaradnak,
bár roppant kívánta őket.
Így megbeszéltük,
hogy lefotózom
neki.

Este, összefonódva aludtunk el. Még sokáig simogattam, és néztem pici puha Pannaságát. Arra gondoltam, én vagyok a világ leggazdagabb és legboldogabb embere. Vajon miért nem érzem ezt mindig minden percben? Miért kell majdnem elveszítenem azt, ami a legdrágább és legfontosabb a világon, ahhoz, hogy erre ráébredjek? A kérdésben azt hiszem ott is a válasz. Ebben a percben úgy érzem, talán pontosan ezt kellett megélnem. Talán pontosan ezért kellett idejönnöm. Talán pontosan most értettem meg a legfontosabb dolgot a világon.